Schwarziné

Sziasztok!
Szerintem nem tudok semmi újat mondani. Ti, kedves barátok a lényeget tudjátok. Azért valamiféle naplóbejegyzésként mégis leírom...

Április 30-án voltunk vizsgálaton és azt mondták, hogy nincs tovább, május 1-én várnak este 9-re és indul a szülés. Boldog voltam, hogy kihúztuk májusig és borzasztóan féltem is, mert addig a szülés, mint olyan nem is érdekelt, csak a baba állapota.
Be is mentünk másnap, de éjszaka nemigen történt semmi, bekötöttek egy infúziót és nézték a spontán összehúzódásokat, amik voltak szép számmal, de se nem túl erősek, se nem elég rendszeresek. Próbáltunk aludni, több kevesebb sikerrel össze is jött. Reggel 7-kor indult a menet, akkor burkot repesztettek és onnantól voltak határozottabb fájásaim, de nem volt elég sűrű és nem akarták hogy nagyon elhúzódjon a szülés ezért 9-től kaptam oxitocint is, meg mellette folyamatosan antibiotikumot, mert persze kiderült, hogy streptococcus fertőzött vagyok (ez azt jelenti, hogy a babára veszélyes bakteriális fertőzésem van, ami nekem tünetet nem okoz, de minden szülésnél antibiotikummal kell védeni a babát, mert az újszülött számára akár végzetes fertőzésforrás is lehet). Az oxitocin nagyon hamar megtette a maga hatását, és 2 perces, bitang erős fájásokkal töltöttem a további 2 órát. Ez volt életem fizikai értelemben vett legfájdalmasabb kb 2 órája. Tudtam, hogy fájdalmas a vajúdás, de erre nem lehet felkészülni. - Azért itt jegyzem meg, hogy ez nem riaszt vissza attól, hogy még belevágjak néhányszor, ha Isten is úgy akarja. - Attila természetesen végig velem volt, fordított, ahogy tudott segített, és rettentően aggódott. Aztán elkezdett a fájás megváltozni, jöttek a tolófájások. A vajúdás alatt nagyjából ketten voltunk, időnként bejött két szülésznő, megnézték hogy állok, vizsgáltak, nézték az eredményeket - folyamatosan gépen voltam - kiültettek labdára, vagy éppen próbáltak kellemesebb vajúdó pozíciót találni nekem, ami a babának is jó (pl a jobb oldalamon nem feküdhettem, az nem volt jó a babának, de nem is járkálhattam, mert az meg nem volt jó a gépnek). A tolófájások - még nem-szült olvasók kedvéért mondom - igen felszabadítóan hatnak a vajúdás után, nekem legalábbis ilyen élmény volt. Persze ez is fáj, csak máshogyan. Nem voltam nagyon ügyes, mindig mondták, hogy nagy levegő vegyek, de egyszerűen nem tudtam igazán nagy levegőt venni, és pláne nem egy fájás alatt háromszor.
Maga a kitolás nem volt hosszú idő, szépen kicsusszant. Utóbb tudtam meg, hogy nem csináltak gátmetszést, és ugyan kicsit repedtem, de szinte semmi fájdalmam nem volt később.
Ahogy a világra jött Réka, egyből a hasamra tették. Kérdezték Attilát, hogy akarja-e ő elvágni a köldökzsinórt (én ezt nem hallottam, elborított az eufória), de nem akarta (megértem :)). Réka annak rendje és módja szerint nyekergett, aminek nagyon örültünk, mert tudtuk, hogy az is egy jó jel, lélegzik. Néhány másodpercet volt csak velem, szaladtak vele el, hogy ellenőrizzék az életfunkcióit. Attila vele ment, engem meg elkezdtek rendbe rakni. Hihetetlen felszabadító érzés volt rajtam, és minden félelem, meg aggódás dacára boldog voltam.

Nemsokára visszajöttek, hozták Rékát akkor már becsomagolva, de még "kábel" mentesen. A gyors ellenőrzésen átesett, tudtuk, hogy lélegzik, nem kell neki légzéstámogatás. Talán addigra az is eldőlt, hogy a szívkatéteres eljárást sem kell végrehajtani rajta, amire felkészítettek minket. Egy percig maradhatott, épp csak megsimogattam, megpusziltam, aztán vitték az intenzívre. Attila, ahogy előre megbeszéltük, ismét ment vele, én meg maradtam kiterítve. Akkor még varrogattak, meg isten tudja mit csináltak, aztán mikor készen voltunk, át kellett másznom egy másik ágyra és pihengetni. Attila úgy egy órát volt távol, aztán jött vissza, mutatta a képeket, mesélte, hogy mi volt. Később a szülőszobából áttoltak egy kétágyas betegszobába, ahol egyedül voltam, és nemsokára mondták, hogy megpróbálhatok felkelni. Ez teljesen jól sikerült, így kaptunk egy tolókocsit, és irány az intenzív részleg. A szülés alatt rengetegszer kérdezték, hogy kérek-e epidurális érzéstelenítést, de kitartottunk amellett, hogy nem kérek, és ennek az volt az oka, hogy tudtuk, én csak akkor mehetek babát látogatni, ha mozoghatok. Szóval megérte epi nélkül szülni.
Réka békésen szunyókált, mi meg csodáltuk, de megérinteni nem mertük. Egy nagy szobában, csomó kütyüvel felszerelve, "bekábelezve" feküdt és egy nővérke mindig bent volt a szobájában. Később jött egy doki, és elmondta, hogy jók az eredményei, értékei, nincs szükség azonnali beavatkozásra, de erős megfigyelés alatt van.
Másnap Attilával megkereszteltük. Előre készültünk rá, Péter atya elmagyarázta hogy mit kell csinálni. Úgy gondoltuk, készüljünk mindenre. Bensőséges, megható, és titkos művelet volt, akkor még alig mertük megérinteni, és ilyet, vízzel locsolgatni! ... fel se ébredt rá :) A keresztség bejegyzését a brüsszeli Magyar Ház plébániáján tette meg Havas István atya, és az ottani közösség is imádkozott Rékáért és drukkolt nekünk, akárcsak az otthoniak.
De előre szaladtam, szóval Rékát minden nap kétszer látogattuk, délelőtt 1-2 órát, meg délután 3-6 órát töltöttünk nála. Lassan lassan megtudtuk, hogy melyik drót hova vezet, mit mér, miért van, miért sípol a gép, kell-e aggódni, vagy nem. Az intenzívre természetesen nem mehettünk be csak úgy. Van egy váró, ott általában ül egy nővér, aki telefonon megkérdezte, hogy látogatható-e Réka. Általában mehettünk egyből, de előfordult, hogy éppen valamit akcióztak vele, és várnunk kellett 10-15 percet. Mielőtt a részlegbe bementünk alaposan kezet kellett mosni és fertőtlenítő folyadékot is kellett használni. Az intenzív osztályon belül több részleg volt, mi a természetesen a babás osztályon voltunk. Minden gyereknek külön szobája volt, nagy üveges ajtókkal, ablakokkal, és egy előtérben a dolgozók monitorokkal, eszközökkel. Ha valahol látogató volt, vagy dolgoztak, ott lehúzták a rolót. Én kaptam egy fejőgépet Réka szobájába is, így az ottlét alatt is tudtam fejni. Nagyon biztattak, és oda is adták az anyatejet, amikor már volt valami.
Én 4 napot töltöttem a kórházban. Már az első éjszakára kaptam egy szobatársat, egy hasonló sorsú arab asszony személyében. Azt gondoltam magamról, hogy alapvetően egy toleráns ember vagyok, de ez az asszony azért már kiverte a biztosítékot nálam. Alapvetően nem volt vele sok baj, de nagyon más kulturális és higiénés szokásaink voltak, ráadásul őt sokan látogatták, ami ezt a problémát tovább fokozta. Nagyon örültem, mikor végre hazaengedtek és megszabadultam tőle. Aznap került át Réka is az intenzívről a baba osztályra. Kis üröm volt az örömben, hogy nekünk nem szóltak, és nagyon rossz érzés volt, mikor azt mondták, hogy Réka már nincs az intenzíven. Egy pillanatra a szívverésem is elált. A gyerekosztályra küldtek minket és ott kellett keresgetni a miénket ... ott kiakadtam rendesen.
A gyerekosztály az elején nagyon rossz volt. Nem nagyon szóltak hozzánk, zsúfolódtunk egy szobában három babához egy csomó hozzátartozó, nem volt kit megkérdezni, hogy akkor most mi van. Utóbb kiderült, hogy olyan jó állapotban volt, hogy feleslegesnek gondolták a további intenzív ellátást, szóval ennek a változásnak örülni kellett. Itt nehezebb volt a kommunikáció, kevesebben beszéltek angolul a nővérkék közül, és kevesebb idő is jutott egy-egy gyerekre. A babákkal mindenütt volt egy-egy anyuka, vagy az egész család. Itt is - mint egész Brüsszelben - elképesztően sok arab ember volt (tehát a kulturális és higiénés különbségek problémája ismét felizzott). Hamar átkerültünk egy másik szobába, és egy nap múlva szobatársat is kaptunk, méghozzá kedvenc szobatársamat a szülészetről. ... Bahhhh!
Hamar megtanultuk a gyerekosztályos rendet. Habár lett volna lehetőség, hogy bent aludjak, végül úgy döntöttem, hogy inkább hazamegyek. Otthon tudtam aludni, tisztálkodni normálisan, ami kellett, hogy bírjam lelki és testi erővel, és legyen tejem. Minden nap mentünk Rékához, vittük a lefejt tejcsiket, órákat fogtuk a karunkban, altattuk, etettük, pelenkáztuk és rengeteget fotóztuk. Réka, mint afféle kisbaba, annak rendje és módja szerint sokat aludt, néha nézelődött, tekergett, sírt, ha fájt a hasa, cumisüvegből (precízen kimért tudományos adagokban) anyatejet evett, szépen fejlődött és minden mozdulatával és szusszanásával tengernyi örömöt adott nekünk. A műtétet május 14-re tűzték ki, aztán egy elmaradt beavatkozás miatt végül május 13-án került rá sor. 12-én az nyaki vénájába szúrt izéje annyira kilazult, hogy úgy döntöttek, át kell rakni a másik oldalra és mivel ezt egy kisműtét keretében lehet megcsinálni szegény kisbabánk 10-től nem kapott enni. Irgalmatlanul üvöltött, és mi is eléggé kiborultunk, amikor lementünk a műtőbe, ahol baromi hideg volt (Rékán egy műtős vászongúnya meg egy vékony takaró), egy órát vártunk, hogy valaki jöjjön, oszt csinálja amit kell, majd megjelent egy orvosbrigád, és eldöntötték, hogy ragtapasz kell rá, mert holnap úgyis műtik. Tündérkém este 6-kor kapott végül enni, ami felért egy kínzással. Aznap este sokáig maradtunk, részt vettünk a fürdetésen is, másnap pedig hajnalban mentünk, és ismét mi vittük le a műtőbe. A doki azt ígérte, hogy felhív, ha vége, de nem bírtuk tovább és délután 4-kor már a kórházban voltunk, hogy ha majd jön a telefon, mi már ott legyünk. A telefon nem jött. Este 8-kor az információnál rákérdeztünk, hogy tudnak-e valamit róla, ott mondták, hogy az intenzíven van - ebből tudtuk meg, hogy él. Mint kiderült a műtétnek 7 körül lett vége, még nem is mehettünk be hozzá, mert tartott a stabilizálás. Az intenzíven ezúttal egy másik szobában voltunk. A gépek, monitorok, infúziók, kábelek mennyisége, vastagsága rémületes látványt nyújtott. Ugyanúgy jártunk, látogattuk, énekeltünk, verseltünk, mesét olvastunk, de közben annyira tehetetlennek éreztük magunkat és ... elmondani nem tudom, hogy mennyire nehéz volt bízni, hinni abban, hogy ez segít.
Valamikor, még a gyerekosztályon mondta egyszer Dr Barrea (ő volt, aki a terhesség alatt végig monitorozott), hogy a legnagyobb rizikója annak lesz, beindul-e majd újra a szíve. Az intenzíves orvosok nem biztattak minket, mindig csak a tényeket mondták el. Az eredményei jók voltak, a műszív miatt kellett dialízist is kapnia, a műszív azért volt, hogy a műtét után a saját szívecskéje pihenhessen. A lélegzése nem volt elég erős, ezért lélegeztetést is kapott, közben persze bódították, altatták, táplálékot is csak a csövön keresztül adtak neki (persze nem anyatejet, de azért kérték, hogy vigyünk be azt is). Az orvoscsoport eldöntötte, hogy 19-én leveszik a gépről. Ha tovább marad rajta, károsodhatnak egyéb szervei, a veséje például. Az előzetes vizsgálatokon jó eredmények voltak.
Aznap nem mentünk be a kórházba délelőtt. Az intenzíven látogatni csak 11-től lehetett, és az előkészítés miatt nem engedtek volna be hozzá már a műtét előtt. Előző este elbúcsúztunk. Attila azért betelefonált, és mondták, hogy most viszik a műtőbe. Összekészültünk, elindultunk. Amikor beértünk be a kórházba, a műtétnek még nem volt vége. Ültünk a váróban és egyszercsak elkezdett erőt venni rajtam, valami megmagyarázhatatlan bizonytalanul-bizonyos, hogy baj van. Bőgtem. Nem zokogva, csak megállíthatatlanul folyt a szememből a könny. Sokat vártunk, aztán a nővérke a pultnál mondta, hogy nemsokára jönnek értünk. Nem azt mondta, hogy nemsokára bemehetünk hozzá. 3 kórházi emberke jött, bekísértek minket egy diszkrét szobába és elmondták, hogy nem sikerült, nem indult be Réka szíve. Én egy szavukat sem értettem (képtelen voltam figyelni), Attila nem fordított (nem tudott beszélni), csak folytak tovább a könnyeim és vártam, hogy múljon el az az óra. Aztán bemehettünk abba a szobába, ahol Réka az intenzíven volt. A műszereket többségét kivitték, lágy fény volt, gyertya, két fotel és a mi pici lányunk. Nem volt tapasz az arcán, nem voltak kábelek, de nem volt élet sem.

17 nap, amit kaptunk vele. Életem legszebb és legnehezebb 17 napja. Megérte? Jól döntöttünk, hogy megszületett? Utólag is így döntenénk? Ezerszer végigfutottak rajtunk ezek a kérdések, és ezerszer is IGEN. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztunk neki. Semmi mást nem sajnálok, csak ezt. Ez volt az egyetlen út az életre, nekünk most túl keskeny volt. Nem tudom, hogy döntenénk ha ismét hasonló helyzetben lennénk, csak találgatok, hogy akkor is az életet választanánk - még ha rövid is. Furcsa dolgok ezek: mikor az ember hall egy nehéz élethelyzetet, olyan határozottan tudja mondani, hogy mit kellene csinálnia annak a másiknak. De ha ő maga van benne, akkor semmi nem biztos, semmi nem egyértelmű és az ilyen élethelyzetekben hozott döntéseink vagy megerősítenek, vagy ripityára törik a lelkünket. Mi, úgy tűnik - majdnem 2 hónap távlatából (tudom, nem sok idő ez, nekünk azonban nagyon hosszú volt) - megerősödtünk és főleg erősebb lett a köztünk lévő szeretet és a bizalom. Nem volt ám könnyű egymás vállán sírni. Sokszor voltam nagyon hülye, de Attila olyankor is elviselt és elfogadta a gyászomat, és én is el tudtam viselni az ő bezáródását, gyászát.
Mostanra lassan lecsitulnak bennünk a dolgok. Tovább élünk. Örökké szeretve Rékát és imádkozva, hogy újból átélhessük azt a csodát, milyen anyunak és apunak lenni.

Annyi minden van bennem ezzel kapcsolatban. Sokminden eszembe jut, amit nem írtam le: hogy milyen volt a lábujja, a haja, az illata, amikor először a kezemben tarthattam, hogy pelenkázás közben lekakálta az ágyát, hogy vicces arcokat tudott vágni, hogy micsoda hihetetlen érzés volt, mikor fél szemmel figyelte, hogy ott vagyunk-e még, meg egyáltalán ahogy nézni tudott... ezer pici apróság. Megmarad nekünk, megmarad bennünk örökre. Kár, hogy nem ismerhettétek.
Ezt a bejegyzést meg kellett tennem. Nem tudtam addig ide írni semmit, ami hétköznapi, ami főzés, ami költözés, ami továbblépés, amíg ez a bejegyzés nem születik meg.
Ennyi.
Puszi nektek!

Biggyesztek ide is néhány képet Róla, rólunk: